Cibálod, téped, majd simítod - de nem felel,
ha felel, akkor is csak hárít, s a sok sebbel,
miket önhitten okoztál neki, nem bír tovább -
szorgó hangyák módján gyűjti a szeretetmorzsát,
mástól kuncsorog, s felderül dérszórt arca, ha csak egy kicsi
falatot kap is belőle, akár fedéltelen, kinek ki
osztályrészül a mennybolt jutott, teljes egészében,
ő már életében lélekhalált szippant az égen,
s telítődik mint hangya, mint hajléktalan,
földre zuhant pillantásokkal s az arcban,
miben tükröt lát, szinte örül e lesújtónak,
jobb mint színteljes közöny, mint hiánya a szónak,
és elejti rozgott kalapját, esetlen hajol le érte.
Te okoztad e lélekbeli utcaságot, s nem is kérte,
hogy szeresd, hiába lehettél óvó anyja,
elviekben - valósan marta szavad sava,
s üvöltésed sipítozó szirénázó lángolása,
meg nem értésed fájó láza -
s szeretnéd őt visszakapni. Elkéstél. Hiába...
Ő már messze tűnt, mint büszke kiszállt fióka -
visszaszállva varázsol mosolyt arcod riadt fagyára,
de ismét elrontod - csekélységtől sikítasz. Arcába.
Majd újra elszáll, miként a sors rideg rendje, vitás nem lehet,
és hiányzokogás töri meg az egykor ordító-csendeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése