Elmosódó

Álomlila felhőkből feldorombol egy elmosódó érzelem.

Cseppenként hull a fénytelenbe fúló, ám éktelen varázsú

gyönyörűség,

egy szempárba halt tekintet örök szegeződése maga az égbe

vésett hűség.

Flört-szörpöt szürcsölnek lenti világ esernyő-lakói,

sziluettjük álmos.

Majd csókot hörpölnek, hol egy bűvös mosoly elég

is a boldogsághoz.

Idillek csendjébe zörög a halk, ám erőteljes zúgás

lesújtó zord hangja,

s csak hull, csak hull a párra szétakadt ernyőn túl

eső és szólama.

Feldereng muzsikája a csúszkáló ruhadaraboknak,

izzik a fortyogó belső.

Ragyog az éj, zuhog a tél, magánymentes órákban

a Te szava a legelső.

Dobol a végtelen, gitárt penget a süvítő szélszellem,

csak egy ablak világol.

Csak egy szempár, minek rápereg cseppje a párra,

s borzong a magánytól.

Belül folyók csordogálnak, a végére csak a tekintet száraz:

elhulló látomás.

... s a felhők csak vándorolnak tovább, s oda könnyeznek, hol

már úgysincsen parázs...