Február első gondolatai

Álmatag dereng fel február, 

lehelete bársonyesőt hoz.

Hóhabok keverednek záporcseppel,

hol minden elmetárgy helye doboz - 

doboz, melyben míg rideg elkülönülésben

szoborkeményen állnak a jelenségek,

addig egybezendül, áramló folyóvá

vegyül a szomorgón is különb Természet.

Ég mellkasából kitüremkedő felhők

földre muzsikálják örömkönnyeiket:

ezen a világon minden, minden

eggyé - és egybelibeg.

Csak az ember, ki határt szab

a terülő, szépia porral hintett

végtelenségnek,

a halandó tája nélkül csak 
egy satnya,

egy árva csenevészet.

Kis levél  - mondd merre,

s miért lebbentél?

Tán kikelet-reményért koldulsz?

Miért ölelt örök párnái közé

a befogadó Tér?

Ha láthatlak még csapzottan

is, mielőtt fátylakba fúlsz?

Hulló ezüst varázsra miért vágyik

mégis az egyetlen gyarló?

S a parány csodák földjét betemeti

millió, fehér Nagy Szó...