Megbetegítettél

Tán a könnybe maró savak

azért vakítanak,

hogy többé mosolyodra

ne emlékezhessek...

Tán repedt a szívcsempe,

s terhekkel röppenve -

egy új napra nélküled

ébredhetek -

de hiányod, mi metsző,

s félre-szándékban rejlő

kapirgált szavak

véletlenek nem voltak.

Csak menj, szemfelhőmben,

bár csepp vájkálva csöppen,

s talán igaz új napszárnyat

sosem bonthatnak,

mert megbetegítettél.
De jön még újabb tél,
mi után a tavasz
lehet üde, lehet rossz,

s frissen roncsolt belsőm,
hol repked remegőn,
Kikelőt mindenképp
csőrében hoz.

Hol omladozó pillérek,

alvilágig sújtva égnek,

így is súlyokba rongyolt

érzékeimben,

ott hiszem, hogy égig

emelhet, mi vérzik,

egy napon, mikor 

halványulsz épp fenn...