Fekete ragyogás

Sötét vagy Te - fekete ragyogás,

megszállott szív hangtalan hantot ás

csendedbe, hogy újjászületve

hajnal szárnyain élj tovább

- lüktetve - 

szállj tovább éveken,

barázdált arc-mélyeken,

a sóhajtó végtelen

pirkadat végekbe zárja

emlékkönyved lakatját, -

s hogy alakod 
érzésekbe mártsa

az Odaát.

Röptetve

ében fenséged,

tudom már, régesrég,

Te vagy az Élet.

Remegő sziluetted

még több, mint az Élet,

csillagcsokrok illatát

halk szállítod át

az érzékeken túliba -

vagy Te, s leszek én

ki lehettél így, s ha

bármely ködös-kevély

nappali hang Téged

becsmérelne -

Te légy, ki reám hivatkozva

a reményt szelje

galaxistorták egy töredékéből,

s én csak föltekintek, szerényen

a mélységes éjből,

s meglátom Őt, ki lelkem ősi társa -

hol a Hold, s csillagok násza

borjadzó fényt pislákol ereimbe -

s akkor tudom csak meg igazán,

miért kötöztem magam sebeidbe -

gyógyírként -

mert annyiszor gyalázták már

tisztaságod, Te sosem bántod

gyermekeid,

de én leszek, tudom már, ki 

megtisztítom

emlékeit

csalódásodnak -

majd egy kósza árnyalak

hint ezer árnyalatodnak,

hol meg benned sosem

bántódhatnak

kesergőn szóródó lelkek,

mik hamvak formájában

születhetnek -

belőled - földedből -

ó, Éjszaka, hadd legyek

szerelmesed,

mert az öreg tőr

már nem hasít olyannyira -

hogy bennem nyomot hagyjon

Ámor hamis nyila -

Te vagy az Igazi nekem,

s remélem, fekete ragyogásod

még sokáig átérezve

élvezhetem.