Érzem, ahogy felborzong a szélben
letűnt népek szikrázó szelleme.
Látom, mit örökül hagyott
a láthatáron
a fellegtelenség sebe...
Kalickába zárult múltak
megsokszorozzák a jót.
Átszínezik azt a temérdek
kín sebeit,
miket firkáltak haragvók.
De ahogy szabadjára engedem -
hagyom valós röptében a voltot
szárnyalni, miként az tényleges,
tudom bizonyosan árnyalni
a képet, mi vérmes.
Hisz miért lenne szebb bármely kor,
főként múlt századok lelkisége,
mikor süllyedtek még inkább hajók,
s ügettek
a végzet börtönébe...
Lét börtöneként felfogott
eszméket gomolyog minden Letűnt,
mosoly fagyott a létezésben,
s halott
lelkek szennyezték az űrt.
Mert az igazi kalitka nem az élet,
s nem is az embertársak karja,
csak a Felfogás, minek foglyaként
a varázs
hullik szerte darabokra...
E gondolatokkal száll szivarfüstöm
a felé a csoda felé, minek neve jelen -
s tudom, a pillanat öröke belül mind
itt marad -
s megismételhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése