Holdhabot ver az egész
éj borostyán tésztalapjára
egy édencsipkézte kéz,
s csillagmaszat ködcukor-árnya
vet tükröt világtó vizére,
hullámzik az, mi éjt táplálja,
s ráérez sors - fények ízére,
miket nyaldos, lefetyel kisded-mohón,
hattyúfátylak mögül kinézve.
S miként fényt az éjjel, s éjt a fény óvón
alakítja, ugyan nem kénye-kedvére -
kölcsönös egybecsendüléssel s forrón,
forrón, dobogón egymást egymásban védve;
úgy van rád s rátok édes átok hatással
a létszobrász, vésője sosincs elvészve.
Hiába vagy hintve gyakran űrszín árnnyal,
életed magaslata messzire hangzik,
valahol a sors az akarattal tárgyal,
még ha ez út is sugártól az árnyakig;
s ahogy sugár s árny egymásba alakul,
szavaid úgy formálják arcvonásaid...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése