Tisztult szemmel

Csitult a csömör,

a vihar elült -

s a göndör gödör

elásta magát.

Így óvó földként

hegedült 

nyugvó zenét,

nem hallotta a Kül

idült,

recsegő szavát -

s a föld csak 

termett tovább,

majd szívével festette

át az éjt -

mely csapzott,
Nap által cibált 

verébfiókákra

köpönyegként adta

ében leplét,

redőiben elpihent

egy tüskésen háborgó

hullám - 

s nem tudtam többé,

egy veréb vagyok-e én,

vagy a

 megbékélt érzésív

tán?

Nem tudtam, lehetek-e

valaki, ha bárki rám

a senkiség szavának

savharmatát szórta,

de abban biztos voltam

hogy életnek-halálnak

tartozom annyival talán,

hogy ma

 leszek valaki, 

még ha csapzott cseppek

nedvesítik is 

tekintetem,

mely fátyolán át

átdereng
érzékeny

életem - 

s barázdáim csak a mában

simíthatom selymes bőrré,

s lehetek olyan, ki a mostban

lesz örökké,

múltat bár nem tagadva,

de azt hátrahagyva.

Most már tudom, ki vagyok -

savharmattól kisimult

arcú, a bogozhatatlanság

ősi hangja - 

s mi ráncgubancaim kibogozza:

a lehúzásba fúlt,

s azt nemesítő vágy

hattyútiszta hajnalkarja...