Nem szeretlek, Nyár.
Ha megszeretnélek, szóljál rám, miért is voltam olyan biztos a téged-undort illetően.
Hisz szívod, szipkázod ki erőmet, gúvad a lélek, izzad a homlok, forró gyöngyök gyűlnek az orron, én meg csak állok, egyre sápadva, majd ájulva a porba...
Energiák tűnő, egyébiránt zsongó fuvalomzsengéin át megtörik szúró lényed.
Igen, ezernyi tűszúrás fényed, ám ez a Nap-akupunktúra nem gyógyít - hanem betegítve állít sorompót közém és a pad közé, oly nagy hője által.
Vérmes vérszívók lesben állva jőnek be a fényre, a fülledt, kornyadozó szobákba, egyéb kókadozó csúszómászó barátokkal egyetemben.
Szomjas a lélek, de fázik az Érzés.
Borul a hűvösségrend, szikrakáoszba fullad a létezés, hörög a zaj, csak a cirpogás sűrű fátyola fedi be a tücsöknyire ritkuló csendességet. Most mond csődöt az ihletcsődör. Egykor vad csikók lihegő, kiégett, nyelvlógató lovakká petyhüdnek - szegényes az életérzése az élőlényeknek.
Fordított arányban áll a hőmérséklet a lélek hőjével - csak a bőr izzik, a lélek nem.
És nem, nem kedvellek, Nyár.
Énekeljen bár száz ponyvasláger táncikáló hinc-hánc hangja terólad, emléked - sorsod szerint is az őszbe sorvad. Onnantól kezdve kedvem frissebb, szebb morzsákba forgat, Téged, Táj húsát, s attól kezdve jön el én időm, drága, igaz figyelmeztetőm! Hisz nem éghetek vak sugárfátumban, éltetőm a hideg tudata, mely nem vakít el soha, hanem sötét selymével nyugtat s ringat.
Szép benned egyedül a pipacs óceánja, a lángoló szépia láthatár, s a karmazsinszín végek a Természet vágy-ölén.
Ha nem lennél, értékelni sem tudnám a hűs-ködös varázsok sárgult levelét - azt a mindenkori levelet, amelyre kalligráf-betűket suhint az őszbe lobbanó, szomorgó esőcsepp. Szivárványt Te adsz hozzá, s leheleted szépe még a vihar, friss eső illata, szimata - és nem hagyom, föntiek ellenére sem, hogy kihalj - mert bár kedvencem sohasem leszel, szférák éterhangú serege sosem Neked s Hozzád énekel - mégis szükség van Rád.
Üdvözöl Téged egy félig-barát, hiszen kontextusod szövetén keresztül létezem, lélegzem, benned születtem - harsonázó fénypuskaropogások szívében - július közép-vége felé.
Így tisztellek bár, de közel nem állsz hozzám - nézd el nekem ordító hiányosságom, üvöltő szarvashibám - évszakbéli Szülőanyám!
Víg, pajkos, virágkoszorús Leányka, kinek árnyoldala az állott-pállott levegő, melyben a füst is megáll - lebegő.
Ne haragudj rám.
Benned égek, de Te nem égsz bennem - de a Tűz, mi vagy, s mi őselem, örökké élteti sugárzó csendem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése