Ködfürtök bondor füstje villózik szürkén a késő őszi, antikba hajladozó tájon. Ódon békességesőnek cseppje hűl, én túlhordom magamban ezt az érzést,
és nem bánom.
A novemberi gittfelhőtől eloldja a szellő az égboltozat puhán hömpölygő, sejlőn derengő üvegét. Majd mikor millió szilánkokká tör, habot szel ő csillaghajósként béke tengerén, s öleli
becézőn az éjt.
Pöttöm sugárpontok gyűlnek így a hold fagyott húsa köré s még azon túlra is. Alant Napcsontot rágcsál a déreb, s olt tüzes világhúrt, mely egy
másik világba visz.
Csipkedi majd áthatolja a hideg homlok jégtől gyöngyöző bőrét a bús világba sompolygó hideg, mégis olyan bájos, ahogyan a hűs szobrok
testére rajzolt vonalaktól új formát kapnak
a szívek -
Emberi lények napfakult szíve felderül az Élettelen kesernyés ízének ambivalens varázslattá nemesülésétől, melyet a teremtő képzetek szikrái törtek át a jegen, jegen, mit az anyagmassza káosza alkotott,
fénybe a sötétből.
A vidék csodái fölébe mégsem szállhat élőlény - alap a tisztelete létező mindennek s e Földön légző mindenkinek. Hiába vibrál benned hően alkotásba égő fény - a barlang is árva visszhang nélkül, így senki vagy, ha
hálálkodnod nincs minek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése