Mint felhőket facsaró Törvény,
zúdul fel a lét habja, látom.
Embernek lenni áldásos átok,
ezer varjú az angyali láthatáron -
káosz-lelkek átfutkosása azon
a patakon, mely minden szinten tiszta.
S csak röpködnek, vijjognak a károgók
az érintetlen égen összevissza.
Ez itt az ében éden, bármily
kevés is a szó, mely halmozhatná
azt a csodát, mely sejtszintből eljut
teremtések legnagyobbikává;
mint szemeket facsaró örvény,
zúg fel az üdv könnye, hallom.
Ha ember leszek legközelebb is,
csömör gyönyör zenéjét eldalolom;
hogy utoljára még - mielőtt vége lenne
minden Igéből kifakadtnak,
lanthúrtól melegedjen gémberült ujjam,
s vezekeljek, Nekik ne ámítsak,
ne legyek csalfa a négy elemnek,
melyekből zsenge lényem gyökérzik,
s hogy ezüstös sugárral nyugtassam
eredetem, még ha az többet nem is fénylik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése