A bánat metamorfózisa

Verdes a víz tükre,

rárepült valami hosszú,

színtelen szomorúság.

A bánat nem szürke,

nem is színes csontú,

inkább áttetsző vágy

a végtelenség felé,

hogy tovább gazdagodjon

érzelmek képtára.

Hogy légy a sebeké,

ők tudják, arcodon

mikor perdül táncra

vetülések árnyas borúja,

hol égi palettát sző a víg,

az illúzió-kedély.

Kacagások súlya
koponyától az arcig
hömpölygőn elér.

A keserv nem festészet. Búja

lírai hangokba törtetve

felhőhúsból lobban.

A vígság nem költészet. Búgva

vált át arcbarázdált öregre

a földiség titokban.

Barna földiség uszálya

újra átkozva saját gyarló létét,

felbotlik tükröződő égbe.

Csillaggá alakul már ma,

reszket a tavon, és mennyei lépték

szárnyszegett könnyek verdesése.