Csapzott idegeid, ha őrli düh forrása,
s rühek nyüzsögnek kedélyed égi ormára,
melyet földre csapkod e sok hemzsegő féreg,
és nem áramlik, úgy érzed, többé az élet;
borzolja lángjaid, nem lobogtatja ez érzés,
s tüskésen lobban benned a vért világló fény, és
zöldesszürke füst kábítja vakítón
máskor fáklyás fátyolarcod, és szítón
pusztít szavaidnak egykor teremtő izma,
nem tekintesz ekkor se jövőbe, se vissza;
akkor fésüld át hát hangulatod
gubancát, s akkor majd megláthatod
átszínezve és szublimálva haragod zaját,
fellélegző szabadulással zenghetsz muzsikát.
S engedő gőzzel párolog ki utálatod, dühöd,
nem szükséges göcsört-tepsiben gyűlöletet sütnöd,
kemencédben nem éghet el szeretteid lelke,
kikért érdemes, kiket bántasz esetleg, mert Te
nem ez vagy, és több vagy annál, minthogy méltatlan nyílzáport
szívedbe itass, csak az üdvre ható, dalolgató bort
igyad, ne a bürök sok évszázados poharát ki,
legyél akár tomboló leány, akár tobzódó fi -
csak hagyd, hogy átsuhanjon rajtad harag, akár ihlet,
s kelyhek nőnek majd a trágyaföldből, világ is így lett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése