Párbeszéd a végtelennel /Tanköltemény/

Égszínkék cipellőjét levette,
majd rámnevetett csorba
fellegfogsorával a végtelen.
Intéztem én egy kérdést feléje,
s ő eső hangján szólva
válaszolni akart volna nekem.

"Miért van az - kezdtem el kérdésem,
hogy az elérhetetlent
vágyjuk őrlőn, tekintőn, sóvárgón?
S ha elengedtük az Álmot szépen,
és víg sugárzón dereng
lényünk, az úgy sem lépked a valón?

Miért ácsingózunk mi - folytattam
egyre arra, ki hűvös, akár zephyr
magaslatok dermedt távolában?
Miért szebb az éther, hogyha a Van
ezer csodát örömében elsír,
s repülök úgyis, hogy nincsen szárnyam?"

Ajka válaszra nyílt volna
de én csépeltem, és arattam tovább
kérdésmonológom kenyértelen búzáját.
"Kedves, mondd csak nekem, hogyha
hív kecses énekével az Odaát,
miért akkor a legszebb az élet - mondd már hát!

Miért régiesítem szavakat,
ha egyszer már újra megszülettek
kezdetiség könnyes hajnalának bölcsőjében?
És miért nem marnak akkor savak,
mikor épp kellene, s miért szűntek 
szerények létezni, ha a hiúság nem éden?"

"Nem is én vagyok - mondta - a zápor,
Te kérdéseid hullnak ősi, ám sosem
őszülő, olykor csüggedő fejemre.
Végy vissza a sokaság szavából,
mert különben a pillangóárnyú Hold sem
fog áldást szórni álmatag szemedre...

Hallgass! - ne beszélj, és ne kérdezz, ó, annyit,
hallgass most rám, zárd be hangod, gyermekem!
Benned miriád idegláng hullámzik.
De eljön majd az idő, mikor kihallik
hangod selyméből a lényeg, s csendesen
elérsz majd vágytól a dobogó halkig.

Addig a hangig, amely bizony egyszerre 
sújt földre, és súlyával mégis égig ér -
többet fülcsikorgó csended sem nyomaszt.
S rájössz majd, épp a hiúságod visz erre
a göröngyre, mert annyi sokat törődtél
magaddal, s így a Honba sem haladhatsz.

De ha valaki tőlem megkérdené
miért hullajtom bazsalygó felhőket
éjkedvvé terülő tengerré -
nem válaszolnék én, hanem a felé
az út felé terelném őt vagy őket,
mi által válhatnak egységgé.

Egységgé szemléletben, és akkor
egyértelmű lenne minden kérdésre
minden egyes hőn vágyott válasz:
Épp azért szenvedsz, mert a salakból
nem márványt, hanem trágyát formálsz félve -
így hát, ember, Te hiú, válassz!"

(Mellékvers)

Égszínkék cipellőjét lassan felvette,
végül kopár ébenszínre csupaszodott
az egykor rám kacagó, kacér végtelen.
Beleremegett a csillagtalan csendbe
a rá áhítozó, hideg, sima homlok,
s hogy miért isten ő, akkor megértettem...