Szüntelen

Szűnni nem akarsz te bennem,

tobzódó sebek, s féktelen

vérrobaj, felhabzó rőt tenger,

bánat vagy te, hintve tele

szeretettel -

Nem vagy te több, mint halvány

képmás, s bennem mégis balgán

s éktelenül szúró hegsajgás

vagy, mibe sok búhangya földet 

bőszen ás -

hogy belé temethessem emléked szépét,

s egy szüntelen szító zsarátnok fénykép

lassan önmagába hamvadva  parázslik el,

majd bánatvízbe oltva tűnik tova -

kifúlt szemekkel -

fájdalomba dülledve, hatalmasat

sóhajtón, még utoljára a szavak

hitet bontanak bennem, de már

nem hiszem, mit valaha mézből

fontál -

S mondtál. Ó, szűnni nem akarsz bennem,

akármily csalárdságot is tettél velem,

de hiszem, sebeken túl légzenek tiszta pórusok,

s új zeném kottáját zengik angyalnál is szebb

kórusok...