Élő szerelmesem, kedvesem, odaát...
Odaát, a földön, sohase bánd,
hogy ellenállni nem tudtál arcomnak,
egyedül csak az fáj, hogy hiszel engem
elporhadt halottnak -
miközben olyan más, olyan szép
ez a világ, unalmamba nem hág még,
nem hág még az ideg, idegennek
véletlen sem érzem magam, de éjeknek
fényeim ragyognak.
Valójában semmi nem örök.
Ideát a véghetetlen körök,
miket futok, nem fájnak, ne aggódj!
Lelkem tiszta textiljén nincsen, nem is volt
semmilyen üszkös plecsni.
Immár, mi egyedüli örök - az nem lehet más,
mint a monológokba dermedt eggyéolvadás.
Eggyéolvadásunk, elmúlás tajtékhabján,
tüskés illatok kelyhébe marván
engem nem égben kell keresni,
hanem ott, hol pihegek a szelíd civakodásban,
épp ott, hol fenségedtől lehullt az állam.
Állam leesett, mikor megláttalak, igazi égrab
én lehetek - én vagyok.
Ne sírj hát utánam, szerelmesem, ne öntözd
sírom természetes cseppekkel, s ne költözd,
ne költözd be enyhelyes búlakok szobáját,
csak, mit őrizz, érzésem Feléd röppenő árnyát,
s báját, mi szendén ragyog.
uhhhh
VálaszTörlés