Egykor én is épp olyan voltam.
Mélyen metsző, de érzékeny.
És balgán belegabalyodtam
a mimózásan vérzékeny
keservkönnyek kifelé áradó,
haragvó, csengő csatáiba,
én voltam az egyetlen számadó,
s a létben az egyetlen hiba.
Óvakodj hát a túlérzékeny,
túlrezdülő egyénektől!
Ők azok, kik minden érzésen
átgázolva törtetnek föl,
noha sosem gőgdölyffel, de döfve,
sokkal mélyebben, mint ki érzéketlen.
És sokkal magasabbra röppenve,
karcolásuk is súlyosabb az égen.
Mert röpülhetnek bár, nyomot hagyva
túlzott mámoruk szédítő iramerejével,
de olyanok, akárcsak a hagyma:
lefejtve rétegek alatt a semmi néz széjjel.
Az az érző semmi, amely minden
gigászi fájdalom okozója,
lelkük, bár gazdag, még a nincstelen
sem érzést ennyire nagyon lopja.
Mert ő az, a mindig túlrezdülő,
ki érzésedet meglopva
semmiségekért, szeszélyes szellő
által beléd tűjét oltja.
S csípdes, zsibbaszt, szétszúrva mardos
egyre mérge - ó, de ő más!
Fenét! - a mimóza az a torz,
ki szép álarcú, de nem társ.
Rezeg minden sejtje szavadtól,
keze viszont lelkedtől véres.
S te a kiszámíthatatlanból
csak reszketsz, kínod szinte éhes.
Függve tőle, s kiszolgáltatva
szinte vágyod már új s új rezgését,
hogy abból magadat áltatva
felfakaszd a dübörgés sebzését.
Egykor én is olyan voltam.
Most már más, igen, egészen más vagyok.
Előzőkben haldokoltam
rezzenéstelen, már így is maradok.
Szilárd, szikár - bár bűvhányó szikrát
nem mellőzve, akár hajnal lágy lángja,
tüzekből merítkezve, a ritkát
könnyezem meg csak, s nem is szúrok másba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése