Elvont vers

Mit zenghet időtlen a csend,

már a való sem lehet illúzió.

Porhadó héjból nyíló Bent,

látót lehunytból szító.

Idősíkok pályáját, ahol

képzeletvíz síkosítja,
 születve rian fagyásából

időhatár: Most, Lesz, s Vissza.

Fénytelenbe burkolódzott,

éjgalacsinba gyűrt félelem,

csillagokba ír egy mosolyt,

miben felrémlik a végtelen.

Illeg a halál-pillangó.

Higgy a létben - úgy szeret!

Bár nyers szívószállal a szó

szipkázza, mi túlmeleg.

Lélekvelőt ráz meg legmélyig

a szó - veszély zsarátnokforrása.

Forró a bátor szó, s ráfénylik

isteneknek izzó homlokára.

Arasd le sejtjeidből sarjadó

betűk aranyló kalászmezejét.

Ha mindeneddel érzed, hogy a jó

koszorúzza meg a csalóka fényt.

Burkold be a fénytelenséget

szavaid leopárd-leplével.

Gyönyörű légy s vad, mint az élet,

és akár a leopárd éjjel.

Érzelmek buggyanó nedvei

égből buzgó porba hullajtják

világlókat, ahol felsebzi

az árny éjnek feslett csillagát.

A Képzelet a hűs agy robogó,

mennysejtető motorolaja.

Tüskés héjból nyílik a mogyoró,

zsong a boldog való halraja.

Valahol vak szikrákkal szító

az idő csillagtalan szipkája.

Vadszép verssorok szava kígyó,

tekergő port ragyogtat a Fára.