Mozdulataid vízlassan
cseperegnek rá
érzéseim vásznára,
halottá lett Kedvesem.
Örökléted titkát
égiek-szőtte
sorssugaron át
titkon elcsenem.
Lopakodva leskel a szív,
végtelenné vált
hitvese dédelgetett
képe után,
hogy újra s újra élje,
átszínezve együtt töltött
fényévet, ütközést
is simulásba súgván.
Nem bántom emléked -
ne félj, tőlem ne, Kedvesem!
Gyúlhat még lángunk,
ha ígértet betartom.
S én izgatottan,
kandi szemekkel,
az ég szivárványhártyáján
e síkot elhagyom.
Fogom kezed, ne reszkess,
most az egyszer - s utoljára
sem hagylak magadra.
Nem nézhetek rád.
Rebeghetek bár gyöngén
verdeső rigóként
gyomromban repdeső
pillangó-imát.
Még gyengébbnek
bizonyul akaratom,
de leginkább vágyam,
mely immár örök,
s a tollak csak szállnak,
kocsonyás remegésén
madárdalnak, ahol a
Sohába körzök...
Kedvesem többé nincs.
Árvára hagyottan
választ el bennünket
a túlközelség átka.
Csak arcod óvó
bársonya, mi
szeretget engem
a végső halálba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése