Mintha most minden Volna
kongón belémtiporna,
dübbentőn csúf lábnyomával,
fénylátszatból, hintve árnnyal
valósan - Ő az, a Volna
súlyosan - a Semmi csókja
mintha ajkamon villódzna...
Minden Volt - délibáb csupán,
minden szó - éji árny, múlt-szárny.
Hangzatok akadnak érzés hálójába,
a bizakodó csak a bolond szórtsága,
zsong a Nincsen már, a Hinni nem tudom
zsong a kihunyt, ami virult egykoron;
még hunyorog a távolból valami
döbbent fény,
még tusakodik a Te-ben rejtező
röpke-én,
de már a Várni csömörébe bújt
űr,
lassacskán galaxistalansággá
hűl.
Akárcsak a Volna. Az örök Volna.
Csendemen átrobogó csoda-soha;
és a föld maga nem más,
mint te, pőrén magad vagy,
égrab lett szemem mégis,
mióta megláttalak.
Kevés a szó e bongó szótlanság
árasztására,
változtál, de nem múlt álmom érted-
tisztasága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése