Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,
puhán suhogó üde tündérlebbenések
zugaiból az Új dallama tisztán szól,
csengő álom lobogó lombjain a fények,
hol
csonkig égnek -
ott új kanócra csiholja a színes por
e menedéket,
mit márciusnak hív a lélek.
Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,
az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,
- érák szíverében csörgedező patakfolyam -
az egyre keményedve, szikárulva összeforr,
s egyre, egyre rohan
ó!
Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban
a jeges, csillagos por -
s egy hang se dalol -
többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül
eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,
belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,
ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül
egy lélek sem, s a meteorit
lassan csonkká váló csontjainkba épül,
s már nem is sebzik,
mi úgyis érzéketlen volt, s évül
a lélek szó, de felreppen még egy madár,
majd elcsattan, mutatva emlékül...
fájón...
Hogy voltunk, szálltunk, nyertünk -
de már nem leszünk
e világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése