Elődök hamvát halk hordja a szél,
hamvas lélegzet tisztább a légnél...
Finomabb, haraphatóbb és lelkesebb,
ó, miért nem lehet örök szereped?
A Halál, e kimondhatatlan
miért bújkál mégis szavakban?
Miért suhogja körbe hamvak tánca
függönyt, mely ablakot tár új világra?
Titokban kilobban - de miért csak úgy
a mocsárló fáklya?
A semmikedv tavaszán miért is rútabb
kikelet fátyla?
S ha tavi tündérek tülljét a víz
visszatükrözi,
légvár-érzésekre is rárímel
az, mi csak földi?
Vajon ősök hamva táplálja
most is lelkemet?
S az űrben, majd ha
jövő füstjeiből kerengek -
lehetek én is a táj s bárki
megbúvó töltete?
Szellemolaj lenne a felleg-
saláta öntete?
Noha földi kíntűket én eléggé sokszor átkozom,
nyers pillanataimon egy elemi szél átoson;
valami hasító, valami gyönyörűség -
de jövő ifjának kérdése: merre tűnt ég?
Tán földalatti labirintus égtelen doha
mi ifjakból nem álmodtat égre holdat soha?
Teremtő kedvük merre vész majd, hová is lesz?
Árnylakban ember milyen érzésekkel szemez?
Majd a mi hamvainkat nem hordja hozzájuk szél,
s talajtalanságba vérzik minden égi gyökér...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése