Hozzá(d)

Húzlak, taszítalak, vonlak magamhoz,
a táv köztünk csupán másfél méter hossz;
a fényévek mégis szégyellik magukat,
bolygótávolság fényében árnyad ugat.
Ne félj mégse tőlem, érzékies szeretőm,
csipkés homály lebeg körbe engem sejtetőn
ott, ahol tudom, ki vagyok, mit akarok,
szikrámon túl csak a Tejút mécse ragyog;
pislákol, igen, e túlvilági pilács,
de csak, hogy az érzéken túliból kiláss,
Te vad, kóbor, szívére botoran hallgató,
csillagpupillád tükrözi az az arany tó,
amely visszfényen rebbenve, sugaras víztükrén
vágyva remegi, tépi, szereti a szót, hogy Én;
szédítő ködbe vegyülve ideghúrzó érzéseknek,
hová már nem érnek el posvány mocsarú éjfélcsendek,
a himlővel hintett éji egek kórusban kiáltják:
Te vagy, kitől újjászületnek csacska-ringó cirádák!
Szikrák koronás uralkodója, Te, Te, Te és Te,
a horizont kókusztortájának egy szép szelete,
mely édes, kemény, krémes, mégsem habos,
mely végcikkelyének íze csattanós.
Lobbanjon gyertyája örökkévalóságodnak!
S madarak, vészhírt, ha károgó csönddel hoznának,
Te légy, ki letöri tőröddel csőrüket, a lepcsest,
énbennem mindig az örököt s az igazat keresd!
Te, Ismeretlen, mégis közelségbe simuló,
Te, lényem fele, a másikba hullt végtelen szó,
hullajtsd belém szavaid kavargó bársonyát,
melybe megannyi lélekért korgó lábnyom vájt...
Te, szenvedélyem beteljesítője,
kit már annyi sorsorkán-olló tört le,
ne hagyd, hogy önnön heves parázslásunk emésszen el,
Ikerlángom, Te, aki a halálra ébredéssel
csókolsz szendergő pillámra örökkétartó életet - 
Te, Lélek, én lelkem - Hozzád hadd ne írjak többé verset!...