Varjútól a fecskéig

Ha csak egy napra betekinthetnék

egy másik lélekkatlanába,

tán riasztana, milyen sivár kép

rajzolódik ki vászonára;

ölelést nem követelő, hűs, érdes,

belülről kukkantva egynémely ember,

ki még arra a roncstettre is képes,

szenvtelen szenvelgő, mégis szép szemmel

mosolyszínlelő fogsorát csillantani,

bár lelkét bomló bogarak uralják,

és miközben valami, óh ne, valami, 

hátborsóztató szín festi át hangját,

valami göthös förtelem, 

mi odabenti lebernyékben dúl -
megriadnék, örömtelen

már tudom, látom, így, látatlanul!...

Mert egyesek gőgtudva hiszik,

hogy a világ eredően, s végső soron rossz,

s ha már így kell lennie mindig,

szakadt reményruhát bennünk semmi sem foltoz.

Génfelszínnel fedik a sejtmély egységet,

s hormonok játéka nekik a derű,

míg szépen-gyorsan a végenincs enyészet

plántálja hitüket, ami keserű.

Vannak azonban huncut hallgatagok,

szinte szótlan, de nagy varázslók ők.

Hisznek az apró örömben, így nagyok,

kedélyporral szórják be az időt.

Szekerük, bár útporzó-nyikorgó,

és a szamár is panaszosan bőg,

ők a vanban élnek, nem, mi korgó,

a ránc íve szép arcon, mi megtört...

Ha a fecskéig eljutunk a varjútól,

s a föld árva szövete is égzik,

bármily lelkünk oly hitbe kéklő hídba forr,

mely út felszíntől a mélyig.