Teremtő érzéseink

Állok egyhelyben az erdőben. Még a március kesernyés varázsa nem köszöntött be törékeny fátylas leheletével, de a február egyre enyhébbé váló fagykarma sem szorongat... két világ között bolyongok, az elhunyt, s a még nem született kettős pengeélén.

Állok egyhelyben, mégis, a világ, a természet, a tájék, s az egész világ pördül egyet köröttem - tán megérezték szédülésem?

Szomorkás ez a nap. 

Lassan bánat gyökerébe dermedt lábam új erőre kap, a vérkörök újra keringenek, felpezsdülnék... de mégsem... Tétova lomhasággal baktatok előre, ki tudja, nyúzott megjelenésemmel, melyik földi vagy épp földöntúli birodalomba vezet utam.

Valami elveszett - valami nagyon-nagyon fáj.

Vannak konkrét esetek, mikor tudjuk, mi az oka fájdalmunknak, a veszteség illetve gyász érzésének, vagy ha költők vagyunk, olykor a melankolikus szépiában elmerült, mélabút bugyborékoló mindenség ihlet meg bennünket.

De most egyikről sincs szó. Mikor érzed, hogy lelked súlyával galaxisokat lennél képes összeroppantani, de nem, mégsem teszed, nem lehetsz olyan önző, hogy ezt megtedd.

Mikor érzed, hogy elvérzik benned a végtelen, s te nem tehetsz ellene semmit, haldoklását halk áhítattal vagy kénytelen végignézni, tehetetlenül, moccanatlan.... korlátos, véges létezésbe szorítva a végtelenmély lelket.

S mikor érzed, hogy meghalt benned valami, elhunyt a világod egy része - az is a gyász egy formája!

Egy gombát látsz - látok - meg az erdőben, s én és Te, őrangyalom, s testi valóm, tehát Mi, és nem, nem "varázsgombát", amitől képzelegni kezdesz még annál is förtelmesebb látományokat, csak egy sima, kedvesen, szakajtásra hívogató gombát látsz meg, s teszed kosárkádba, ő pedig hálából erőt önt beléd, hol könnyed sava már rég lebontotta arcod bőrét; elkezd a valódi, bátrabb, hősiesebb hangodon szólni, ekképp, mint ahogyan azt szebben Te sem, Mi sem mondhatnánk őneki, ki valószínű, ha nem is most, de pár hónap múlva már a feledés dohos pókhálóját hagyja emléked szobájában... S igen, ez a gomba ekképp szól a hangodon hozzá, át magaslatokon, túl határon, hogy valódi hallás nélkül is meghallja és szíverébe fonódjon, a töviskoszorúkat a Te, a Mi szívünkből lefejtve, ekképp énekel:

E nap csodába vont varázzsal kecsegtet,

s nemcsak ámít - végül valóra is váltja

régi álmom, hogy többé ne szeresselek,

hogy kihunyjon lényem érted-sóvárgása.

Millió lángoló rög hullik le rólam,

elönt a fellélegzés ősi mámora.

Fals szépségű képek, melyeket láncoltam

eszményedhez, mára csupán álom pora.

Nem sírlak többé érintetlen éjekbe,

és konokul monoton, várt nappalokba.

Nem voltál más, mint egy parányi képzetke,

ma ledőlt ideád oly' nagynak hitt szobra.

Mámorral teli igazán csak most lettem,

szabadít a szerelemtelenség szava.

Lelkem billentyűje most lett véghetetlen -

zongorázni szépen csak én fogok rajta.

S ekkor rájössz, fenébe az ígérgető, csapongva viselkedő, hitegető, lebegtetve lesújtó másik nemmel - dacára bármely bűbáj-mosolynak vagy szempárnak - vagy épp bármilyen emberrel - én csak azért is boldog leszek - és nem, nem erőltetett maszkmosollyal, hanem szívbéli derűből, mert ezek az entitások olyanok, mint a koffeinmentes kávé: finomak egy darabig, de nem az Igazik... Nem valódi töltet hiányukban, hanem csak épp azért, mert nem ébresztenek s ráznak fel, s ébresztenek rá a tudatra: úgy vagy jó, ahogy vagy, felesleges kifogások nélkül, nem irritálsz, mert egymásnak lettünk teremtve, nem a Teremtő, hanem a teremtő érzéseink által, s elfogadjuk, míg nem sértő a viselkedésünk, a másikat, szeszélyünket a süteménybe szórjuk, s ott vezetjük le. Fenébe velük, inkább iszom egy igazi kávét!

S ott álltam, ezekkel a töprengő  gondolatokkal, már őrangyalom is messze járt, hetedhét-határon túl, tényleg egyedül voltam.

Akkor mosolyogtam életemben először a magány felszabadultságától, s egyszerre megláttam Őt.

Nem mesébe illő találkozásunk során meghívtuk egymást kávéra - még véletlen sem koffeinmentesre...

...apropó, min is keseregtem az imént?...