Emlék ez is

Az évek lassan elmorzsolódtak

reszketeg ujjaink közül.

Mint homok, szállt a végtelen,

fényrónák hívó szava felé.

Mikor a könnynek is örül

a megfáradt, fénytelen szem,

s vakká hasadva, egykor eggyé-

kortyolta jót a rosszal -

mi lehetetlen,

s hitt fiatalon minden

mázga-szót,

ifjú semmit nem rosszall,

még amit egy tett

rá is rótt 

 a sorssal,

de, csak hogy 

később intsen

a csalódás 

tapasztaltjának,

mit előcsalogat már mit

sem remélő, kulcsolt 

kezei között,

s a bánat

valami olyat is előhív, mely

egy régi alak

borzongatóan szép

sziluettje felett

őrködött...

Az első keserves szerelem

érzésének halvány töredéke

most suhan át

kábult érzékeimen.

Int a távolból egy mosoly,

s éke;

Valami kósza emlék képe rólad

idők távolából is 

felkavar

hol az álmok sosem válnak

valóra

s fátyla

betakar, 

ahol soha senki

nem fogta törékeny kezed,

és ahol 

a ránc

mementója lett

a homlokba karcolt nevetés.

Az a kínnevetés, mely mögött

pokoli horzsolások dúlnak - 

s a homokszemek valami halálon túli,

sosem volt életbe fúlnak...