Kudarcrágcsa

Üreg-szavak odúját kitölti 

a tett szorgos mókusa,

rágcsálva a csalódásmogyorót, 

bizalmat hűen gyújtva -

selymes-vörhenyes prémjén át 

felreszket egy mosoly,

majd átfutkos ereken 

az egyetlen, vérkomoly

szövetség pírban úszó nedűje,

így fordul végül fényszűrt derűbe

a szontyorgó, kiégett, 

egykor álmodó, most valósba húzó,

bár valósnál nincs emeltebb, 

ha virul benned a kedélyrugó;

s fölröppenve magaslatokba, 

akár valami  hangulatrakéta,

jössz rá, megérte szavakból tett
szobrát formálni, akkor is, ha néha

fel is döntik cudar kudarcmanók -

 hát többé ne csüggedj!

Ott, hol mindent megtettél, 

örök télen is nyílnak rügyek...