Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.
A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket
a fehér ég földhözragadtsága.
S az az árva, éj emlékére visszapillantó,
reszketeg tekintet.
Mindig van egy szempár odafönt,
hogyha csönd többé nem sebzi
hallgatásod héjhántott belsejét,
s meglátod a világlélek tükrét.
A félelem - miért velem? -
zenéli el
horgas kezekkel
esszenciája dallamát?
Érzem, ahogy a révben,
Érzem, ahogy a révben,
tudod, ahol az odaát
véget ér, s felnyílik
a végtelen
otthonának lótuszkelyhe,
ott, a révben -
ebben az észrevétlen
pillanattöredékben -
átfordul a jóság hópelyhe
valami piszkosul iszkoló
keservbe,-
s utolér...
Arca gyönyörű,
teste örök mű,
bent dögkeselyű,
és falja,
akarja,
tiporja
a jóérzést.
Így születik
a Félelem,
minden romlottság
salakpillére.
Ez már a többi sárnyúlványt is magával
vonzza, idegköteleken egyensúlyozik
a lomha
öntudat.
Gyenge voltál, gyengék voltunk
a rosszat nem kivédeni,
hanem az eredendő jót
őrizni.
Őrködni saját lényegünk
beomolhatatlanra tervezett,
szeretetfiókák dalától dúsult
fészke felett.
Vagy szembenézek,
- szublimálok -
hogy elpárologjon valami
nemesebbé
az a kérlelhetetlen keménységű
lélektárgy,
s hősként
érzéseim himnuszát
hallgatom,
majd
fájdalomnak
beintek;
vagy úgy döntök mégis,
elsodor a régi-rossz félelem,
és vetítek.
Így döntöttél, drága Romlottkám,
a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,
volt-nincs, de még lehet szeretet,
hol már meghallasz engem,
s nem válok eggyé veled.
Eleinte
üde voltam, és lázadó,
ma már behódolok,
mert rossz vagyok,
nem kisarkítottan,
ténylegesen
élvezem,
ha bántásba barníthatom
mosolyok kiszolgáltatott,
friss gyümölcsét,
szavakkal bántok ugyan csak,
de azt nagyon.
És azt süvöltöm másikra,
minek néma magvát,
ki tudja, mióta s meddig,
lehajtott fejjel
hordozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése