Egyetlen pillanat

Kanócába visszaégő lángsuhogás,

rejtett ragyogása az elmúlónak.

Tünékenyből világló örök holnap,

mikor még tudtuk: semmiben sincsen kongás,

végül nincs vég,

csak teljesség -

mikor a legszebb homokórát

gyermeki ujjpercünk

nem integette el még;

a Pillanat volt ez: a lesütött pillantásé,

cinkos, mélybe málló, de újragyúló

mosolygásé, s az igazságba hullt szó,

amit nem rebegtünk akart hanggá, ott már képpé

sem vált a ki nem mondott, ó, soha,

de még ott fénylett ajkunkon foltja -

akárcsak viaszok násza,

mi gyertyává lehetett,

ha szeretett volna...

S a búcsú, mikor még a hörgőn muldokló

nem ért fel tudatunk légcsövéig,

de már tudtuk: nem az a csönd légzik

minden szavunk mögött, mint ha az utolsó

bármely is lehetne a percágak

között, hol az egyre ritkult bánat

az érzésizmokat

növesztő, idegérlelő,

édes súlyhordás már csak.

Mikor meghal bennünk a szó: "Félek"

ekkora egyetlen, mint a Pillanat,

hiába illannánk, immár így marad:

nincs még egy, mint a visszatérések

közül az Egy, mit a villanó végtelenség átfog,
lehet bár megannyi elnyújtottság, s lehetnek álmok,

káprázhat millió hulló fény,

nincs még egy, amiből 

születnének világok.