Világok határán álltunk,
minden átálmodott korszakban,
az egyensúlyérzék áthunyt
az életbe - szinte titokban -
Cseppkicsi és tengernyi világ
lekottázta minden lépésünk,
éreztünk valamit aziránt,
mi a semmiségbe tűnt...
Majd, mikor túlléptünk már
a legvégső határon,
már az élni lett a fáj
testet öltése; álom,
nem álom, mégis fellobogott
valami túlszépnek tűnő hangulat,
és gondoltuk: hogyha elkapott
a boldogság,, azonnal el is hullhat.
Így hát inkább az elvek
kötelébe tekertük a gondokat.
Egyszer voltunk gyermekek...
lehettünk két évszám közötti gondolat;
és áradóbb társának keserédes keveréke,
a pillanatokban öltünk szerepruhát,
de a maradó Pillanat az, mi által vedlésbe
varázsoljuk korok öröknek hitt gúzsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése