Két pislogás közötti
álomködös ragyogás,
a vulkán így nem tör ki,
így nem is áradhat más,
akárcsak Mi, ebben a könnyű,
mégis örökségsúlyú káprázatban,
tudod, ez már több mint gyönyörű,
de valamiért csak ábrándos-halkan
tudom e sorokat írni,
remeg, elcsuklik a tollam,
az igazság egy percpici,
de világrengető szólam.
Akár karjaid közt hallgatózó,
dobogásra szomjas fülem,
úgy rezegsz belém, akár egy szóló,
egy feledettnek hitt ütem.
Mélységesen muzsikál
bennem a szó, mit kiejt a szád,
de két hallgatás közé száll
nekem a végső, az igazság -
minden pillanat egy otromba olló:
lenyisszant ebből az életből,
de a Veled-lét időtlenbe omló,
nincs szó fényekről és éjekről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése