Világok közt szabad ég

Kávéház. És étterem is. 

Várom a némettanáromat, hogy felébressze koponyám mélyén horkoló nyelvtudásom.

Épp lefő egy kávé - még nem az enyém, érzem.

Még mondhatatlan állapotban fortyognak a lehetőségek elmém üstjében, de már a körvonal szó sem ásítozik: tudja, nemsokára ő következik. 

De az ételem sem kezdték el készíteni, még alig négy perce rendeltem. Itt úgyis olyan lassú a kiszolgálás, hogy az óra végén érkezik csak meg. Jutalomfalat - és még sosem ettem olyat. Különleges volt a neve.

Fő a változatosság a léleklábasban. Valami új kellene most, és ennek a szándéka talán mindig nemesebb a végterméknél.

Egyébként igen szép az óra, ott, szemben. Valódi antik darab.

Hallgatom az órát: mintha árnyalak szökött volna bele, valami létnél is régebbi, súlyos suhogás muzsikája, mintha a kaszás léptét vetítené előre... Egyre közeledik, mégis egyre távolibbnak hallom, ahogy elmerítkezem a hétköznapi, parány csodák végtelenében.

Megérkezik közben a tanár is. Első kérdése: miért pont őt választottam? Kicsit bosszant, hogy ezzel húzza az időt...

Talán a szabadság, mit két kaszasuhogás között fennen hirdetünk, is csupán a Nagy Illúzió része? - kúszik be a valójában első kérdés ebbe a sokszorosított dobogásba. Minden elrendelt lenne, még az is, amire az  alkotószenvedély felszegett feje letekint - "lám, ezt is én teremtettem"?

" Mert te voltál a legmegfelőbb" - válaszolom zavartan. Valahogy úgy, hogy épphogy kavarogjon a valóban kimondott szó mögötti kínos csend, belesimuljon mosolyomba, hogy aztán gyermeteg nevetgélést hányjon ki magából. Passz. Valójában fogalmam sincs. Így éreztem, hogy ő a legjobb, és kész. Az én döntésem volt.

De miért? - a világ legbölcsebb kérdése. Gyermeki hangon szól, de mély hangcsíkot hagy maga után.

Valószínű amiatt - folytatódik a nemkülső párbeszéd - mert azért teszel bármit ebben a lélegzésörvényben, hogy beteljesíts valamit, amit eszméletlen bizonyossággal nem te határoztál meg. Eszméletednél voltál végig, mikor életedet úgynevezett tudatossággal élted, de az elvileg alakított események és a körülmény-történések sodrásában elvesztél már csupán azáltal, hogy érzel. Érző lény vagy, van még kérdés?
... És bár a gondolat indítóereje egy sugallat, mégis, a láncolatot azért a láthatóbb, kézzelfoghatóbb és határoltabb eszmelenyomatok indítják be, vonzanak magukkal csődületes vagy éppen őrületes dolgokat. Ügyelni kell a gondolatainkra - tartja egy bölcs mondása, hiszen abból fejlődik ki később az egész, amit megélünk. De hogyan is ügyelhetnék rá, ha ez a fajta belső irányítottság is külső kényszeredettség? Ám azt sem lehet mondani, hogy minden szabad ember csapong. Az érzés mindenek mozgatórugója. És elrontója - de gyógyítója is. Nem tudom, a legnagyobb bölcsek birodalmában ez hogy dívik, azt viszont igen, hogy az érzelmek az elefántok a létforgatag porcelánboltjában. Csak egy csöppet szeleburdik - de az épp elég ahhoz, hogy mindent összetörjenek... 

"Beszélj magadról, kérlek" - térít vissza az ittbe a lehető legjózanabb hangfekvéssel oktatóm.

Ekkor a gondolatsebességtől elszédült, valós helyzetbe visszacsöppenő, elvarázsolt figurák bizonytalanságával kezdek el hebegni valamit.

Legalább úgy teszek, mintha tudnám, ki vagyok.
És igenis élvezem.