Variációk az arc esszenciáira II. - Szem és homlok

Nem a metsző tekintet fog mélyekig nyúlni, hanem amelyik képes alakítva kirántani a süppedésből.

[Fürkésző örvénybe ragadt a kiismerhetőség,
láthatod, az a szempár Téged ki nem egészít.
Bár közelségig hatol pupillája, messzi ő még,
szívkilométer hada a Táv, hiába lát vesédig...]

{Ki igazán sosem törődött bele jelencsendedbe,
kinek szembogara puhítja álmaid érdes kérgét,
szüless bele haló bánattal abba a tekintetbe,
mert varázsol, általa minden pillanat méltó fénykép}


Nem a ráncolt homlok érlel bölccsé, hanem a gondolatbékébe simultság.

[Cuppoghat bár millió múzsa ajka szemed felett,
születhetnek oldott gondok és görcs-gondolatok,
indulhat bár léthadba egyre több fejlődés-sereg,
elvérzik mind, míg a végletkaput nyitva hagyod]

{Mint rezdülő térkép, belső iránytű benned úgy forog,
jelzi: mikor is éledj, és mikor elég már a hajszából,
a középút koponyájából fénylik fel az a homlok,
ahol a jóság az eszme büszke földjére dobogást szór}