— Hogy tessék? Istenfélők? Mi az az...Istenfélelem?
— Igen, itt Istenné lett a félelem. A Félelem volt az isten.
— Mi minden isten...vagy Isten esszenciája?
— Az Abszolút Elv. Ami áthatja és szervezi őket, és ami adja a tisztelet minimumát.
— Mi a tisztelet jelentése istenfélő szótárakban?
— Ami alatt meghajolhatnak.
— Mi az ellenpontja a tiszteletnek ebben a félelmes kettőségben?
— A becsmérlés.
— Mi alapján becsmérelhettek?
— Amitől nem félhettek. Ahol megpihenhettek. Ahol kiereszthették fölös füstjüket. Amit stabil pontnak nevezhettek ki, hogy kényük-kedvük szerint rugdoshassák. És ha ez a statikus ellenpont öntudatra ébred és félhetővé válik – gondolták – annak a félelemnek tudata a legfélelmetesebb tudatok egyike. Több, mint megsemmisülés! Mínusz-sors. Mert ha félhetnek a nem-tiszteletreméltótól, akkor a tengely másik végén potenciálisan meg is hajolhatnak előtte. És ha nemfélelmetes, azaz nem tiszteletreméltó ellenpontjuk előtt meghajolhatnak, mit ér a létezésük?
Egész létezésük a félelemben teljesedett ki, és félelmük elve istenítette meg bennük létük értékét, sőt, értelmét. Ezért a semleges, humán minimumra építő tiszteletre vakok voltak. Bekötötték szemeiket, mégsem tanultak meg befelé tekinteni. Sőt... És ez még csak az elméleti rész. Folytassam a gyakorlatival?
— Isten őrizz... Vagy mi. Elég is volt ebből az oktalan meséből. Ki hiszi ezt el?
— Pedig mindezek lenyomata már történelem.
— Még az is lehet. Még ha úgy is hangzik, mintha egy földönkívüli összeesküvéselmélet- hívő találta volna ki...Hogy rossz színben tüntesse fel a földieket.
— Ki tudja. Mindenesetre minden jel arra mutat, hogy megtörténtek ezek az emberek, krónikáikat hosszú ideig a vesztességre épülő világ leharcolt győztesei írták. Minden régi történet ebből a szemléletből fakad. Kisebb-nagyobb mértékben minden régi földi rege... ragacsos.
A kegyetlenség iránti elfogódottságtól ragacsos.
Mossuk kezeinket hát! És most menjünk innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése