Köveket forgatok. Nézem őket.
A kövek az ő szemükben
minősíthetőek.
Az eredendő és a változhatatlan
– "ugye látjátok?" –
egyek lettek, összenőttek,
íriszek földjében szembogarak
mozognak, nem élnek.
Ó, kő és szemek összenőttek,
ez így született, úgy is marad,
"hát nem érted?"
Nézem őket,
ész nevében gőzölgőket,
értelem nevében felszínkaparászó
hangyasav-lelkülettel felbuzgókat.
Nincsenek új példái,
sem szinonimái az okosnak,
holott szerintük ők élesek, sőt, kések.
Azok hát. Soha nem veszik elő őket.
Indulat, durvaság
félelemteremtő ereje alatt
reszket
agyi barázda-zsebben
a szellemi garázdaság,
a gagyi, a szégyen, a buta, és
minden hasonszőrű, tabu szó
homlok mögött zizeg:
"most már megint kire kennek?"
És a jelentés jelentőségétől rettegők
áldoznak a kínosnak: a rossz csendnek.
Aki először felaprítja,
azé a jog, hogy a kőre
vesse véseteg, szagos szemét,
megbabonázva a légkört, ezt a mindenhatót.
A válasz mégsem méltó, nyers,
hanem egy fájón finom, szorongatóan kedves:
"Jaj, te szemét!"
Legszebb öröm: a káröröm. Közhely.
Közhelyek rímelnek, koponyák már rég nem
korognak. Megteltek.
Nevetek? Vagy éppen nem?
Ezeket a köveket szemlélem.
Örülök, hogy időben kiléptem.
Ez már röghely.
x
Hogy vagyunk-e még egy páran,
más-kőképpen? Mindegy.
Egymás mellett ülünk. Néha csapzottan,
néha ősvagányan.
Minden egyes kövünk legalább
egyszer egymás veséjébe látott,
majd tovagördült.
Lényegében semmit sem láttak,
és én sem.
A kő, ha nincs a helyén: kezekben van.
Ellenben, ha elpattan:
mindegy, ha eldobható,
mindegy, ha eldobhatatlan.
A kő önmagáért van,
beteg keretek köreiben kemény, szilárd.
Önmagában elsimult, öncsiszoló.
Kőnek született. Nem is lehetne más.
Mint gyémánt, amely
felismeri a szenet,
alkotja a kő is létét.
Minden köszönésbe belekoppan
a viszontlátás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése