Kigondoltam egy életet, de mindig más terve volt,
magamat láttam az éjkorongban, mégis a Nap szólt
csak azért is csendemhez, mindig más, tudtam én jól, persze,
az elképzelt, mint a történő, más szépségből szőtt selyme;
A Hold tükre összetört, a Nap hirtelen elnémult,
felhőnyájak bégettek, de iramló pásztorszél fújt;
Lelket akartam csiholni a betonködös gomolygásba,
elkéstem - nélkülem is minden olyan, mint az Égi mása.
Kigomboltam az elmúlás kardigánját, és lám, melegség áradt,
futkosott szét, a szikra arcot lehelt a párhuzamos világnak,
hol minden egy, de nem mindegy, s azon a helyen, ahol
harmónia varázs tajtékzik a méltó harcokból,
valami ellentétes varázs, valami egészen más,
mint amit megszokhatott a tétlenbe révedt látomás,
sokkal körvonalazottabb és tisztább,
élő, képlékeny ez, mint szilárdholt inkább;
Így gondoltam, hogy fogok érezni,
de álmomba mart a végtelen semmi.
S ekkor, egyszer csak kinyílt egy tudatvillant ablak:
tudom, csak Te leszel az, kinek megálmodtalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése