Vérmes fényfarkasok, mikor átharapták
mély álmom reménységtől lüktető torkát,
a hajnal fehér szikráiba egy éltető csepp vegyült,
s bimbózó teendők bolygói gyógyították ezt az űrt.
Kísértett még életem legigazabb éjképe egy darabig,
de felnőtt-hessegetéssel űztem a nem-látható arcait.
Mikor már szemem sugárhoz szokott,
akkor zuhantak le sorban alkonyok.
Egyik szürkület a másik még szürkébbet szőtte,
beköszöntött ismét az éjszaka, s én, a dőre
semmit sem értékeltem, és egyszerre csak rámszakadt
a végtelen, vagy a mindenség testéből egy darab.
Mikor magányom végre önfeledt világlássá vált,
akkor kopogtattak, s éreztem remegésem árnyát.
Kilincset nem érintettem, inkább saját máglyán égtem,
míg teljessé kellett roppannom, hogy baj gyökerét tépjem.
Még a legigazabb álmomnál is bűvölőbb volt
az a fájdalom, az a lidérc, mi belekorholt
az egyensúlyba, és abba az állandó, szép tudatba:
minden múlva újul, s ha jó volt valami valaha
most még jobb lehet, ennél hitteljesebb
nem is lehetnék, mint mikor a csendek
pókhálói átszövik a kilátástalanság sarkát,
minden út zárja a varázsszótól nyílik: egyre tovább...
Én lettem magam megváltója, többé sohasem más:
örök elégedetlenség ráncából simult vonás;
vonás lettem a föld arcán, majd égre néztem,
ez volt a legelső, igazi ébredésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése