Minden emlék ma köddé lett,
minden esemény: költészet.
Minden valós illúzió-vajúdás,
lásd, mi születik, lelkének hantot ás.
Mennyire szép egy életre szóló vallomás?
Azokat a szavakat már rég elfelejtettem,
fejemben lakozik száz, már bomló eszmetetem.
Csitt! Hirtelen felvillant egy halovány rezge,
de máris itt hever előttem - kivérezve.
Miért szánt végig a feledéspenge?
Nem tudom, csak azt az egyet biztosan,
hogy minden tovahull, ami épp lobban.
Minden ébredéssel kínoz engem, jaj, vajon mi?
Megmondhatná, de nem tudom, ki az a valaki...
Lehet-e ennél gyönyörűbb zenét hallani?
Mint a múlt hegedűje, s bennem suhog
millió szellő, mivel keringőznek húrok.
Miért van, hogy letaszítottam a megfoghatót?
Félig élve tengedezem át a hunyt holnapot.
Merre vagyok én, ha mindent ott hagyok?
Mert én is egy szórt gondolat vagyok, ki öltött testet,
de ki valami nagy törés által mindent elvesztett.
Lehet-e csodásabb kincs az emlékezetnél?
Vagy mindenki igazabbat üresen remél?
Talán a tisztult űr több bolygót körbeér...
Kapirgál az emlék az elmém falán,
ám mi lezúdul, csak egy morzsa magány.
Darabjait felcsipegetem, s átnyújtom Neked,
hallgatásodban egy új gyermekkor szele remeg...
Poraimba mivel rajzolod majd a neved?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése