Egyetlen esőcseppben meglátlak,
ablaktáncod a halk igazság járja át,
mit sohasem tudhatnak Nap-vágyak,
az vagy te, egy csepp élet-arcú odaát.
Talán nem volt még semmi soha ilyen
valóságba vájó, csodáktól gyötört,
mint a pillanat, mikor egy idegen
szempár az elmúló bicskájába tört.
Örök lettél, nem volt mit tenni,
csendembe fényképeztem az emléked.
Tudom, te érzed, mit érezni
csak és kizárólag esőben lehet.
Régi szenvedések dús fátylán
keresztülhatol ez az egy gyógycsepp,
ami több, mint végtelen, árván
többé nem állhat az emlékezet.
Első és utolsó pillantás. S a búcsú...
Ó, ha szabadulni tudnék tőle - ég, kérlek!
De nem, az igaz sikoly mindig halkszavú,
s én dobogásomba sikoltottalak téged.
Elállt az eső. Káprázatod talán már sosem.
Miért képzelnélek, ha több vagy legtöbbnél?
Volt egyszer egy borostyán tekintet, hol volt, hol nem,
minek tűnése az, mitől örökké él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése