A csalódott monológja

Nem tudom, miért sújtod

fejfa-némasággal

érzések harang-mítoszát, 

de kultikusan kék éjszakákból

felvillanó

pillatánc mögött

felizzik dermedő hiányod,

- énbennem - 

őszinteség gátja

a hazudott teljesség-folyó.

Kongatni kellene,

nem így, ahogy most - kongani,

mert hiába telt a kosár,

ha jól nem lakott az az elgyötört,

üressé gyimakolt, gyilkolt gyomor;

és a mögötte titkon kanyargó,

lappangó,

haldokló,

felélt tápanyag,

valamint 

hinchánc gerinced
nem roppan meg
súlytalansága alatt.

Valahol még tisztán létezel,

ám csak mint 

különálló entitás,

nem úgy, mint része egésznek,

mint társ,

még ha életté is válsz

nemsokára valaki szemében,

de csalfa maszkmodorod

tükröződik

az igazság vízfelszínén,

hol már többé

sosem merülsz

valódivá.

Alma vagy, mégpedig belül

nem épp zamatfehér,

kimondhatjuk: mérgezett,

belőled tépdesett

épp a túl bizakodó,

törékenysége hajnalán.

Azóta bealkonyult,

s ravasz ragyogásodnál

számlálhatatlanul

jobban esik

a magány.

Savpelyhek gyülemlenek

az acélszirmokra - 

mi magába szürcsöli

csak a nem-bántó cseppeket,

nem maratja tovább magát,

szikár anyagból szőtt,

szűrt szenzitivitás ő.

Te pedig?

Boldogulj csak 

gigászi erőd által

széttörött

csónakjaidban - 

csak ne felejts el

ragasztót 

kérni,

mert 

a darabkák

visszaható szilánkjainak

érintése

nem olyan égi...