Mikor e kis nyegle, rőt éltetőt
a természet belém dobbantotta,
hozzá miért adott ennyi vajat?
Érzem, elengednem kellene,
és megolvaszt bár a túl-sugár,
éppen az ad mégis körvonalat -
így hát szemem még torz üvegén át
tisztulok magamba, hiába fals
a képzelet, mi gyöngyöt lát a sárba.
Törekvésem célszalagot szakít,
ha elszakadásomon átjutva
látom újraírott könyvem kitárva...
Továbbra sem kő az, mi honol
a mellkasból kiszárnyalónak:
szeretem, kinek lágyan keze közeleg.
De ha kinőttem már jelen-méretét,
hol részt nem akar venni egészemből -
többet hiánya földre nem vethet - nem vet.
Álmodik a gyomor, ha csak odavetett morzsa,
mit kap, korgását csitító az a csörömpölő,
lakoma-látszatú, holtfehér tányércsönd.
Majd lesz egy asztal roskadásig benépesítve,
a jobbat felismerő dörgő döbbenetével,
s akkor a szív poharába elixírt önt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése