Letűnve

Eltűnt.

Vágyálmok raklapjáról

útközben,

röppenve, észrevehetetlen

irammal,

hol már éj van csak, és

nincs hajnal,

- kéretlen -

jött helyette az űrmadár,

valami...

valami túlfénylő

alászáll

csillagtalanságomba,

merre is dőlt romba

az ábránd-vár?

Eltűnt.

Álmok homokjáról

elfelé szálló

szemcse tudata

ez a túl éles

éberség, 

hogy eltűnt!

És felhőkre éhes

a valaha ékes ég,

és hogy

tudom, nem is

szabadna tudnom,

mit érez most

az embert

fürkésző

természet s messzeség,

mikor

látva engem,

- visszafogva magát -

alig hallható záporrá

ered...

Eltűnt! Nincs tovább!

Ez a halk selyemzápor

magába zár megannyi

fals szeretleket,

mert eltűnt,

meghűlt,

elült

az egykori

fojtott

feldobolást

szemekbe hintő,

tomboló

varázs.

Hogy elengedd,

csak egy hangra vársz?

Karcolt érzések

a kietlenség

padjára

csak egy szót vésnek

végre-valahára,

nincs más szó ezentúl, mint

a hála,

hála, hála...

És 

rémszendergéseimből 

kiszakadt,

torz figurák

többé nem 

lobogtatják

elfojtások

tüske-lyuggatta kendőjét,

mert bármi is tűnt el,

köszönöm, hogy lehetett.

Elengedem a leghamisabb szót:

az örökkét.

Nem is tűnt el semmi,

csak a hit legfeljebb,

hogy eltűnhet bármi, 

mit érintettünk,

s vissza is érintett -

nem a szobrok:

a mosolyok

az igazi

térkincsek.