Hűvös holdkehely karolja körbe
kerengő fellegfagylaltokat.
Álmaimtól dől gőzölgő tőrbe
a felsőbbnek vélt, dohos tudat.
Porcelán jégkockában felreszket
egy pőre gyöngy. Mégsem olvasztja sugarával...
Elférnek egymásban, nem csepegnek,
ha lényegük a létből valamit is áthall.
Mígnem az ég felé törékeny, de földre fagyott
elengedi magába zárt foglyát.
Lepereg élete a tavasz arcán... de halott
sosem lesz, igazgyöngyként él tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése