2016. július 12., kedd

Színregék III. - Citrom, narancs, barna

Ahogy a víg sugárpihék pillanatról-pillanatra Nappá szerveződtek, minden, addig mély álomban nyugvó rejtélyes mosolyívet gyűjtött szája köré. Álmukban mosolyogtak a létezők! Mert bizony, ha immanensen is, de a Nap előtt is kavarogtak az őskáoszban a mindenek: lehetetleneknek tűnő lehetségesek. A legelső erőfeszítés a világon az volt, mikor világra nyílt a kozmikus szemhéj, és bántotta is jócskán azokat a kis pelyhes, vörhenyes, vizenyős, duzzadt tekintetpárokat a Nap aranyló sálja: a legelső sugár.
Ahogy mai napig telik-múlik az idő, úgy válik a nem-lehetből lehetté az addig elképzelhetetlen. A Semmi bölcsőjében valójában minden ott ringott -  de a Nap volt az a mozgatórugó, mi kipenderítette a kényelmes babusgató hullámzásból a lelkeket: "Tessenek felkelni, ez már az Élet!"
A sárga sugár kivált, s hol a szintén ősi, mélységek titkát hordozó szent Holdba vándorol, hol pitypangokba, hol csibék tátogó mocorgásába az az életerő, ami minden sárga életérzésű élőlényt áthat. Energiák végeláthatalan hangszerbillentyűin végigsöpör a sárga sugár: a kedélyesség, a kitartás, az állhatatosság és a bátorság mai megnyilvánulási formája ő. Ő, a sárga; mint szimbólum, mint absztrakció, mint savanykás citrom evésébe oltott "ne add fel".

A Titkos Tanács keze azonban rájött, nagyon is magányos a fenti szín.
Szegényre túl sok feladat hárult, így hozzá adta az Élet buggyanó bíborát, s lett a narancssárga.
Ő, ha lehet, még energikusabb társa elődjének, s talán egy halandó nem is lenne képes befogadni azt a tudatlöketet, amekkora súllyal a Nap nehezedik rá. Így eshet meg, hogy a hétköznapokban inkább őt méltányolják a lelkek, az azt átszűrő szemek, és az ízlelőbimbók. Az alkony íze -  melyet csak az éppen aktuálisan legfehérebb felhő ízlelhet - narancs ízű. Bár sok felleg versenyzik a fehérségért, a Titkos Tanács tudja, ki az igazán éhes...

Mindig csak az égről szól a mese. A föld nélkül azonban úgy bolyonganánk egyensúlyvesztetten, mint szegény jószág az űrben, ki azt se tudja, hová csöppent. Keringenénk összevissza, bódultan, csellengve, kótyagosan, és semmi valóságészlelésünk nem lenne.
Furcsa jószág a föld egyébként maga is: határt szab az észnek, de határtalan a dobogónak.
Az emberek karddal szabhatják és szabhatták is részeire őt, de az Egy Nagy Föld sosem válogat: mindenkit átölel, s bizony a kékes, sokszor túl kevély és elérhetetlen hegyekkel ellentétben a végtelenség érzetét sejteti belénk.
Sok profán, túl evilágias dolog is kapcsolódik hozzá, de az avarbarna, levélbomlató hatásán túl van egy különös aurája. Nem, nem elsősorban a csokoládé által, bár az sem elhanyagolható szempont... Igazából ő az egyetlen szín, mely örökre az marad, ami volt, s változatlanságában nyugtatja meg a sokszor eltévedt, zaklatottságba görnyedt emberiséget és természetet. 
Ő a nyugvópont, a legmegbízhatóbb. A borostyánok szellemisége. Szemekbe költözve pedig olyan mélységet kölcsönöz viselőjének, hogy ha elvesztenék látásukat, lelkük akkor is tükröződne...
Ő az! - ismeri fel izgatott sikkantással egyik szem a másikat. Csakis a barnát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése