Bármikor alkalom

Álomvilág nyílt pórusain át

a befészkelt tudat kikandikált.

Vad csillagokat sepert össze

a nyugodt föld, s az izzó ködbe

hintette e kérdő szilánkokat -

... tudod-e, ki írja a lapokat?...

... ki is írhatná? Én, a szirén?

Vagy a túlértékelt, hideg fény?

Aki vagy, és ameddig élsz,

az az a nap, míg sebez élc;

mígnem egy váratlan varázsú napon

már nem érint meg többé az az alkony,

mit a be nem teljesült vére festett,

már nem szereted azt, mi nem szerethet...

Aki gúnytövissel koronázza kobakod,

annak szívdinnyéjét többet nem kocogtatod -

úgyis kong, úgy meg ez egésznek mi értelme?

A lapokat Te írod! S az épp ahogy-kedve.

Véletlen nem zárja ki sorsszerűt,

utólag csepegtetünk észnedűt

a történtekbe, nincs totalitás,

csak érzés szintjén, és a kalitkás

agyat az a karom tépheti csak szét,

mely az égritka tudatos léptékét

csak egy hangyányit megüti, emlékeztetőül:

ilyen is lehetséges, mennyekre olykor föld ül,

de csak olyan időközönként

látja meg kiválasztott a napfényt,

mint egy emberöltőnek egy pillanatmorzsa,

mely a percet időtlen érzékekbe hordja;

Ám akárhogy is ágál a váteszlét hite,

valójában a viduló magányt hirdetve

bárki, ki önnön lelkében megfoganva rátalált

saját lényegére – el is feledheti a halált;

Bármikor lehetsz Te ünneplésre alkalom

e moníliásnak tűnő, de viruló földgolyón.