Miként lüktető ihletpetéid lerakod,
ez kedves árnyként kísérő tehert,
s a kétesen élő, s a kétesen is halott
pókok szövik lelkedben a lepelt,
a lepelt, mi létesülésed gubója
egyben, és teljesedésedé is,
hisz örök nyomot hagysz, akárcsak a gólya,
aki csőrében őszi álmot visz.
Örök nyomot hagysz, akár ha
csupán létezel, akár alkotsz,
s felhők sugaras habtánca
tükröződik benned, s eggyé forrsz
az ismeretlen lehetőségek
lelkendező birodalmával,
majd félszegrút kis lárva külsődet,
s jelenésedet csúfolással
fogadják a sosem-illeszkedők,
sajog belsőd, vagy épp úgy véli,
ez természetes, s agyad, a meddőt,
ellepik hős szenvedései.
Így az ülepedett szorongóra
fehér, fagyott bogarak gyűlnek,
végső keservben ütött az óra -
hiszi azt tömlöcben űr: a seb.
De a nem várt szelek elhozzák,
amint kitörtél gúzsa keresztjéből,
az új boldogság hímző porát,
s dívaként repdesel attól a fénytől,
mi a pillangó varázsos útösvénye,
s ami átsugall valami egészen másba,
majd még tovább szállsz, hogy a ragacs örvénye
legyen később mindenek felszabadulása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése