Bár most is koldusként tengette didergő köpennyel borított mindennapjait, már öntudatossá lett az idők egyre tünedező rónáin. A szeretet kámforát azonban még mindig érezte bánatsugarakkal átszőtt lelkében, és szívtelenséget dobogott benne a világ visszfénye.
- Szeretsz? - visszhangozta a szél törékeny hangját, megrezgetve a táj szellemének eolhárfáját.
- Szeretsz? Szeretsz? - replikázott a pajkos kedvű fű, a leggöcsörtösebb fa, és a kis fatemplom, hová szeretni járt.
A lány felsóhajtott, hisz évek óta nem válaszolt neki senki, csak a szellő, a természet apraja-nagyja tükrözte vissza szavát.
- Szeretlek - szólt egy bársonyosan mély hang - s a leány ijedt kézmozdulattal hőkölt hátra.
Egy hirtelen ott termett, hús-vér herceg volt az.
Vagy, ha nem is herceg, legalábbis jólöltözött. Talán álmaiból tört elő? A leányzó kifinomult lelkiségének másik fele volt ez az úrfi? Vagy csupán egy látomás?
- Kit keresel? - kérdezte a nővé cseperedett, egykori dédelgetnivaló figura.
- Pont téged. Mert szeretlek. És amin az imént tanakodtál, nos, eltaláltad.
Álmod vagyok, mégis valós, kesernyés torta, ámde habos - azzal dobbantott egyet aranycipőjével - Te szeretsz?
- Eltaláltad - azzal csókot adtak egymásnak. A lány külseje tükrözte immáron belsejét, az ifjú lelkét pedig a lány emelte saját magaslataihoz.
Boldogan éltek, mindörökké.
- Vége -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése