Kékesfehér, édes-ledér
szelével érkezett a Tél,
fagyott csókjával érintve arcot,
mögötte dobbanó szellemet.
Kezében az álomhalott-mákgubó,
s lég felett
szenderedés kél
az ezüst táncon.
A mosódó kontraszt-vidék
ma ott
szunnyadni tér,
hol tavaszt többé
nem hoz csőrében
a fénybe fészkelő tél.
Révedező örök csöndbe
egy szikrányi üdv sem
röppen bele, csak a sejtelem,
mi örvénylik, hullámzik, s mosódik
el, keringőzve a dermedt léptű
hólepellel.
Tél asszonya, az ég alkonya
jégszemekbe sűrűsödött immár,
amit nem olvaszt fel soha
a fájó, a málló,
a bántó
napsugár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése