Apró ékkövek

Hogy ne csak a "nagy dolgok" katedráliscsúcsával érintkezzenek szófelhőim, most azokról a dolgokról írnék, melyek a mindennapokban vannak jelen, mégis, épp apró jellegük által adják azoknak szépségét, jelentőségét.

Minthogy sokszor az észrevétlen csillagok nyújtják kezüket a legsziporkázóbb ragyogásnak, mögötte kullogva a látható világnak, úgy ezek a kis hétköznapi parány varázspihék képzik óráinkká bővülő perceink legszélesebben széttárt szárnyait. Leírnám tehát, én mit szeretek a pillanatokban.

Hogy a kis dolgokból lesznek-e a nagyok, vagy épp ellenkezőleg, a hatalmas Egész töredezik-e darabokra, az most lényegtelen.

S hogy mit, miket szeretek?

Szeretem a motorcsikorgást, amit muzsikával rokonítok magamban. Szeretem a hangokat. A sugallatokra rímelő szélsusogást, a halk neszeket vagy épp a bődületes orkán hőbörgését -  a visító szeleket. És a láncfűrész hangját.
Szeretem, ahogy fütyül a fuvallat, akár egy kinti séta zörejeként, akár a mellékhelyiség aláfestő zenéjeként.

Szeretem a friss eső súroló hangját az úttesten, ahogy böhöm óriás járművek száguldoznak rajta; szeretem a hangot, mely felcsapja a tócsát, még ha a kabátomra is jut belőle egy kicsi.

Szeretem az illatokat. Régen még a benzinét is, de ebbéli ízlésem azóta már megváltozott. De az elégett gyufaszál, vagy akár a csillagszóró légbe neveket véső kalimpálása utáni hirtelen kihunyást is, ahogy illatozik utána a félhomályban. Szeretek szimatolni. Szeretem a virágboltok kristálytisztán kavargó illatát; a hajnal illatát - az üdülést hozó éj illatát. A tél csípős kéményillatát, a tavasz felhabzó friss illatát. És persze azon emberek illatát, kiknek kellemes illata van. Vagy akit kellemesnek találok, és akiknek ezáltal átképezem illatát. A mosogatószereket is élvezettel szagolom.

Szeretem az érintést... A selyemhálóing sejtelmesen simító érzését; az ágy óvó karjait - az ölelést. Párnák buckáin álomba puhulni, cipekedések sóhajtásán át izmokba keményedni. Bársonyos arcokra csókot adni, hajkoronát, huncut fürtöket tapogatni. A kellemesen szurdosó hajkefét is. Lehunyni szememet, s kitapintani a szemgolyókat, mozognak-e vajon. Minél hevesebben rezegnek ugyanis, annál kevésbé vagyok kipihent.

Szeretem az ízeket. A száraz mosdó/mosogatószivacs szinte gyönyört adó ízét, ha még érzem is mellette a mosogatószer illatát, az maga a Paradicsom.

Nem szép dolog, de a füst ízét is, ahogy fehér gondolatgomolyagok röpte előtt megízlelhetem a gyümölcsös-mentolos aromát. Utána a fogkrém ízét...

Minden ízt szeretek, kivéve a keserűt. 

És szeretem a látomásokon kívül a látványokat is. Ahogy új élet bújik ki a kiszabadulás csipogó repedésein át a tojásból - szeretem a csibék látványát. Az élénk, élettel teli színekét - ugyanakkor a méltóságteljes mély, gazdag árnyalatokat is. A természet textúráit, végtelen palettáját, melybe ecsetet márt az anyaföld legcselesebb művésze: az ember. Szeretem a különös, torz állatokat szemlélni, és a belsőből mosolyba sugárzó emberi szépséget. Gesztusok ruganyosságát is szeretem. Mimikák univerzális sokszínűségét. Az egyszerű, és az összetett ábrákat. A létezés különleges alternatíváit: az élőlényeket. Az életteleneket, melyek kőszívében ott lüktet az élet ezer dobpergése. A messzeség szimfóniájának szépia, létpatadobogásoktól felvert porát... de már megint kezdek elszállni -  így itt be is fejezném a felsorolást.

Összességében elmondhatom, hogy aki ezeket a piciny, ám annál jelentőségteljesebb dolgokat képes értékelni, azt az élet folyamán túl sok csalódás már nemigen fogja érni. S a vérpezsdítő varázs minden egyes csodamozzanat-mozaikkal gyönyörűség poharába tölti   szellemét, lelkét. Sokkal felfokozottabb lesz így a világérzése. S bár a lélek jóval sérülékenyebb, törékenyebb, mint a test, ez utóbbival ellentétben képes feltámadni poraiból, s főnixszerűségében teljesen új formát ölteni. Ha kiégettek vagyunk vagy akár unatkozunk, gondoljunk erre, s próbáljuk meglátni a kicsiben a hatalmasat, akkor pedig talán a megtapasztalt szebb lehet bármely álomnál, s a "boldogság" sem csak egy közhelyes avítt állapot lesz, hanem állandóan bennünk dobogó valóság.