Anyanyelvemről

Evezzünk most egy kicsit más óceánon... mégpedig a legszélesebb keblű, legbefogadóbb téma dús vizén: az anyanyelvünkén.

Magyarnak lenni, az, hogy magyar lehetek, számomra elsősorban a nyelvet takarja, s csak másodsorban a tágabb értelemben vett kultúrát, a népiesség emlékeit,  hovatovább gulyást - miegymást.

A "nekem van a legszebb anyanyelvem, mert egyet sem ismerek igazán"-effektusát most nem elemezném, noha én is csupán kettő idegen nyelvet ismerek tüzetesebben(vagy inkább ismertem, most passzív fiókokban nyugvó németnyi angol tudásommal); mégis, felesleges, nem elsősorban az esetleges támadási felületvédés miatt, hanem egyszerűen nincs egy igazán szép és gazdag nyelvnek szüksége rá, hogy ömlengjenek róla. Magáért beszél, akár egy egeket súroló, felhőkbe nyúló katedrális.

A semlegesnemű "ő" szépségeit és a semmi tagadását végül mégiscsak semminek tételező hungarikumok valamint a cifra káromlások toposzain túllépve emelnék ki egy pár, nekem kedves dolgot, melyet csak magyarként élhetek meg.

Engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit azért csak lebegjek hagymázas általánosítások levegőjében, tudniillik a versekről, talán az egyetlen nem-univerzális nyelvű művészeti ágról szeretnék egy pár szót szólni.
Igen, édesen csengnek a műfordítások, és igen, most is csak áradozom homályos szavakkal - de melyik nyelv mondhatja el magáról, hogy a műfordítás, a nyelvi lelemények, szójátékok által legalább annyira, ha nem még kiválóbb művet hoz létre?! Hogy sokszor egy-egy fordítás jobb, mint a versírónak magának a versei; egyébként pediglen, nem vagyunk mi e tekintetben másoló nemzet, így anyanyelvünkön is kifejezhetjük rengeteg érzetárnyalat megannyi szavával a kifejezhetetlent is.

Noha intuitívak megfigyeléseim, mégis tudom, ez így van - nem is lehet másképp, legyen mégoly gyenge lábakon álló ez érv. 
Akinek a szavak zamatos borként szöknek nyelvére, az érzi, sőt, megérti, miről beszélek.

Akármelyik néppel is ittuk az ősiség vizét, a szkítákkal vagy a finnekkel - noha ez utóbbiaknak igen hasonlóan különleges, szinte pajkos a nyelvi hangzása - egyik szótárának kicsengése sem lehet, nem is lehetett soha olyan édes, mint a miénké.

Miért is? Mert a magyar folyton reflektál önmagára, akár a tudományok királynője, a filozófia, hiszen kevés ennyi hazafi/honleány van kerek e világon, aki ennyire kritikus lenne - jóllehet, ez az egyébként értelmes szemlélet vitriolosságba élesedhet - és sokszor élesedik is.

A nyelv és gondolkodás prioritásaiba sem mennék bele, csak annyit fűznék hozzá, hogy mindkettő mellett és ellen szólhatnak érvek, s mindenképpen kölcsönhatásban rezegnek egy megsejtett végtelenben - hogy az ezoterikus, misztikus nyelvezetpalettáját is megcsillogtassam a magyarnak.

Aztán ott van a sok-sok mássalhangzó, melyek ellenére sem kap a nyelv dörzsölő-durva jelleget, dallamos, akár csak a perzsa vagy a spanyol, vagy akár a csodálatos norvég.

Még valami érdekes, és az az énekelhetőség... Sokkal választékosabban cseng ugyanis magyarul egy dal, mint az eredeti nyelvén akár, és ez a filmcímekre is jellemző... Noha ez inkább már a magyar nép átköltési-mániájában érhető tetten, bár kétségkívül páratlan a művészettel való rokoníthatósága a nyelvnek.

A sok vulgáris szót leszámítva szinte mindegyik szó szép, jobb esetben is csak semleges, s csak a legritkább esetben kínos mázzal, kellemetlenül csendülő. A legtöbb esetben azonban gyönyörű, mint ahogy maga a tudat is, hogy magyar vagyok - mondom ezt mindenféle kirekesztő nemzettudatosság pátosza nélkül. Mert a magyarság magva a nyelv, mely kifejez kifejezhetőt, ha kell, cirkalmasan, és kifejezhetetlent, azt pedig tisztán, világosan.

Kevés konkrétumot emeltem ki, meglehet, de összegzésképpen talán egy hangyányit felvillantottam egy mellesleg elcsépelhetetlen téma kimeríthetetlen kincseiről.

Koccintsunk tehát szellemi vérfiolánkkal egy olyan nemes szerződésben, mellyel ha mással nem is, de nyelvünk által összeköttettünk.

Egészségünkre!